Az úttörők egy orrhosszal megelőztek!

A történet számomra egy havas téli reggelen kezdődött, amikor berobbantam a III. A-ba, ahol, mint a méhkas, úgy zúgott az osztály. Mindenki egy furcsa szót emlegetett, kibernetika… Mi az? Hol hallottad? Pontosan mit hallottál? Matematika? Logika? Számoló gépek? És már nálunk is dolgoznak velük? Akkor 1963-at írtunk.

Az izgalom és a kíváncsiság erősebb volt mindennél, és hamar rengeteg információt gyűjtöttünk össze különböző szakfolyóiratokból, tanárainktól, akik maguk is lázasan vettek részt velünk együtt a „kutatásban”. Sok matematika órát szenteltünk a témának, sőt, a matematika szakkörökön matematikai logikával, Boole algebrával kezdtünk foglalkozni, és a számítógépek működési elvét tanulmányoztuk. És nagyon izgalmas órákat töltöttünk együtt egy új világgal ismerkedve. Aztán jött a továbbtanulás, a pályaválasztás nehéz feladata. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen terv-matematika szakra lehet jelentkezni, tudtam meg, de nem a hivatalos tájékoztatóból, mert a szak még annyira új volt, hogy hivatalosan még nem hirdették meg. A felvételi elbeszélgető bizottság választotta ki azokat a jelentkezőket, akikről úgy gondolta, hogy érdeklődésük és képességeik alapján megállják majd a helyüket az új szakon.
  

Az első munkahelyemen a RÁBA Magyar Vagon és Gépgyárban rendszerszervezői és programozói munkakörben helyezkedtem el, ahol az adatfeldolgozás lyukkártyagépekkel és táblázógépekkel történt. Akkoriban már folytak a tárgyalások egy IBM S-360/40 típusú rendszer beszerzéséről, és 1971-ben az IBM már telepítette is a számítógépet. Bennünket az IBM Magyarország munkatársai képeztek ki, megtanították a COBOL és a PL/I programnyelveket (az egyetemen Algolt és Fortrant tanultam), és néhány kollégával megismertették a jelentéskészítésre alkalmas RPG nyelvet. A DOS operációs rendszert és annak működését az IBM Roece-nél Bécsben ismertük meg. Az első hónapok után a Számítóközpontba többnyire villamosmérnök végzettségű újabb és újabb munkatársakat vettünk fel, akiknek a számítástechnikai képzését már a SZÁMOK képzési programjában végeztük. A kollégák programozói és rendszerszervezői oklevelet kaptak. Akkoriban az egyetlen számítástechnikai szakképzést a SZÁMOK nyújtotta, az egyetemek alapvetően elméleti szakembereket, többnyire programozó matematikusokat, illetve villamosmérnököket képeztek.

A gyárban részben az IBM PICS termelésirányítási programcsomagot, részben pedig saját fejlesztésű alrendszereket futtattunk. A munka jól haladt, komoly problémát jelentett azonban a számítógépen tárolt adatok ellenőrzése és főleg javítása. A tételtörzsállomány mintegy 130 000 tételének adatai között még 5 év után is voltak hibák! Megpróbáltuk a legkorszerűbb technikát alkalmazni, 1973-ban a dolgozók munkaidőadatait már optikai kártyákon vittük be a rendszerbe. Ezzel kiküszöböltük ugyan az adatrögzítésből eredő hibákat, de meglehet?sen sok munkát jelentett a heti kártyák elkészítése a 20 000 dolgozóra, ezek kiszállítása a munkahelyekre, majd a kitöltött kártyák visszaszállítása. Az IBM rendszer nagyon megbízhatóan működött, leállás csak nagyon ritkán és akkor is csak rövid időre volt, mert a bécsi IBM Központból néhány órán belül szállították a szükséges alkatrészeket.

A 64 Kbyte-os memóriával (nem tévedés: 64*1024 Byte! ami a mai kapacitásadatokat ismerve szinte hihetetlen!) 3 partícióban, multiprogramozott üzemmódban dolgoztunk, a rendszer a vállalat teljes, minden alrendszerre kiterjedő komplex termelésirányítási feladatait elvégezte. A fejlesztés 4 évig tartott. Érdekes volt a gyár dolgozóinak a Számítóközponthoz való viszonya. Valami földönkívüli, érthetetlen dolognak tartották, és a bizonylatokat hozó, vagy az eredménylistákért jövő munkatársak mindig csak tartózkodóan álltak a Számítóközpont üvegajtajánál, és nézték a villogó lámpácskákat. Nem igazán értették mi folyik bent. Pár évvel később azonban, amikor az első terminálokat felszereltük, és a dolgozók közvetlenül kerültek kapcsolatba a számítógéppel, megváltozott a viszonyuk a rendszerhez. A RÁBA vezetői mindig nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a számítógéprendszerrel, az alkalmazásokkal közvetlen kapcsolatban lévő munkatársakat folyamatosan képezzék, és megtanítsák nekik a gép és a rendszer használatát. Ezt a munkát többnyire mi végeztük, mindegyik rendszerszervező a saját rendszeréhez tartozó felhasználókat képezte ki.

Sándor Ferenccel, aki a KKCS Matematikai Osztályának vezetője volt 1973-ban találkoztam Svájcban. Ő akkor a Cyba-Geigy Gyógyszergyár Számítóközpontjának vezetője volt. Mélyen érdeklődött a hazai számítástechnika helyzete iránt, és izgatottan hallgatta azokat a híreket, amelyeket meséltem neki a fejlődésünkről. Bár érzékelte, hogy távozása óta sajnos nem csökkent a rés a nyugati országok számítástechnikai fejlettsége és hazánk lehetőségei között, mégis örömmel fogadta az információkat a hazai eredményekről. Később többször találkoztunk, és 1998-ban bekövetkezett haláláig sok izgalmas beszélgetésünk volt a közös szakmáról.

Érezve a számítástechnikai szakemberek képzésének, a kész szakemberek továbbképzésének szükségességét a Közgazdaságtudományi Egyetem számítástechnikai kutatási témákat írt ki. Többéves kutatómunka, rendszerfejlesztési és programozási feladatok elvégzése után 1975-ben védtem meg doktori értekezésemet, amelyet a számítógéppel támogatott termelésirányítási rendszer kifejlesztése témakörben készítettem. Bírálóim, Kiss Imre és Nagy József a disszertáció legnagyobb értékének a módszer kidolgozását tartották, és kiemelték, hogy előremutató abban a tekintetben, hogy a számítógépet a döntési tevékenység támogatásához javasolom használni.
 

A KTMF Számítógépterme1985-ben

A Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola Győrbe településekor elnyertem egy kutatói állást a Matematikai és Számítástechnikai Intézetben. Ekkor a RÁBA Számítóközpontból többen is az oktatási-kutatási területre váltottunk. A főiskolán egy az ESZR program keretében gyártott, az IBM S-360/40 rendszerrel kompatibilis számítógépet szereltünk fel, az R-20-at. Mivel ennek a saját operációs rendszere nagyon megbízhatatlan volt, ezért az eredeti IBM rendszerrel dolgoztunk. A két gépet azonban, bár alapvetően architektúra szempontjából és a technikai megoldásokat tekintve is azonosak voltak, nem lehetett összehasonlítani. A 66 millió forintba kerülő R-20 nem működött megbízhatóan, nagyon sok volt a leállás, nehéz volt a hibák diagnosztizálása és javítása, nem tudtuk beszerezni a megfelelő alkatrészeket.

A számítógépen alapvetően a főiskolai információfeldolgozási feladatokat végeztük, amelyeknek a kifejlesztése az Intézet munkatársainak a feladata volt. A határidős munkák futtatása a géphibák miatt sokszor problémát jelentett, nemegyszer kellett rendszer- és adatlemezekkel az ÉDÁSZ vállalathoz menni, hogy az ő gépükön végezzük el a futtatásokat. A munkák másik csoportját azoknak a kutatási megbízásoknak a teljesítése jelentette, amelyeket különböző iparvállalatokkal közös megállapodás alapján végeztünk. Mivel ezek a KK munkák is határidősek voltak, többször kerültünk ezekkel is kínos helyzetekbe, és kellett más központokban megoldást keresni. 1982-ben 7 darab Videoton terminállal kiépítettük a főiskolai hálózatot. A rendszer használói azonban nem merték adataikat a terminálon keresztül elküldeni, mindig valamilyen kifogást találtak. Egy alkalommal az egyik, Munkaügyi Osztályon dolgozó kolléganő bevallotta, hogy „félnek attól, hogy útközben az adatok elvesznek”. Szóval a szemléletváltás nem ment könnyen, sok türelemre, megértésre és értelmes, segítőkész hozzáállásra, képzésre volt szükség.

A Főiskola plotterrel, rajzológéppel és Videoton VT-340  konzollal felszerelt R-20 típusú számítógépe

PL/I deklarációs utasítást tartalmazó Hollerith lyukkártya

A számítógépet oktatási célokra is használtuk, hiszen korán bevezettük a programozási ismeretek oktatását. Először a közlekedési szakos hallgatók tanultak számítástechnikát. Kezdetben Fortrant, és PL/I-et, majd később Pascalt is tanítottunk. A képzés beindítása rengeteg munkát jelentettek, hiszen jegyzetek, szakkönyvek nem voltak, az oktatási anyagok elkészítése mellett tehát meg kellett írnunk a tankönyveket is. A hallgatói programok kezelése az R-20-on nagy gondot jelentett, hiszen a sok hallgató szerette volna minél hamarabb megkapni megírt programjának fordítási listáját, de bizony hosszú volt a várakozás, a Job-ok csak egymás után, az adminisztratív rendszerek futtatási munkáinak elvégzésével kerülhettek be a rendszerbe, így gyakran előfordult, hogy egy fordítási lista csak egy hét után készült el! Ekkor általában kiderült, hogy szintaktikai hiba volt valamelyik utasításban, javítani kellett a kártyákat, és ismét várakozni a futtatásra.

A 80-as években változott a helyzet, lehetőségünk volt személyi számítógépek beszerzésére. Laboratóriumokat tudtunk felszerelni a Híradástechnika Szövetkezet HT számítógépeivel és áttértünk a BASIC nyelv oktatására. A hallgatók közvetlenül a számítógépeken készítették és próbálták ki a programjaikat, és szívesen tesztelték az általuk készített utasítások végrehajtását.

1977-ben BAKÓ ANDRÁS vezetésével megalakítottuk az NJSZT Győr-Sopron m-i Szervezetét. A szervezet, amelynek 1982-ben elnöke lettem aktív ismeretterjesztő szerepet töltött be a megyében. Számos előadást tartottunk különböző számítástechnikai, informatikai témában, gépbemutatókat szerveztünk, vezettük a Kis Programozók Baráti körét, középiskolai tanárokat képeztünk, egyszóval sokat tettünk a számítástechnikai kultúra terjesztésében. Különösen nagy érdeklődés kísérte a ’80-as évek elején azokat a programjainkat, amelyeken bemutattuk az első személyi számítógépeket, az ABC 80-at, a HT 1001Z iskolaszámítógépet és a Commodore-t, és még jó néhány rendezvényünk volt az első IBM kompatíbilis személyi számítógépek bemutatásával is. Jó érzés volt látni azt a sok érdeklődőt, fiatalt, felnőttet, akik nagy izgalommal vizsgálgatták az immár testközelségbe került számítógépeket, és próbálgatták, mire is képesek.

Az  ABC 80 Home Computer

De ez már egy következő történet …